Egy szakirodalmi megfogalmazás szerint egyedül a település képes arra, hogy tartósan biztosítsa az ember számára a fennmaradást, társadalmi létet. Mindezt sajátos ökoszisztémáján keresztül képes elérni. Nagyon leegyszerűsítve fogalmazhatnánk úgy is, hogy a természet lágy ölén az ember nem életképes létforma. Milyen furcsa ezt így leírni! De valljuk, be van benne igazság. Oly mélyre kerültek, vagy kihaltak belőlünk azok az ösztönök, megérzések, és még sok más hasznos dolog is, hogy hiányukban, a nagy vadonban életünk csak máson múlik.
És mégis, mégis mennyire fontos, hogy ahol élünk legyen körülöttünk zöld, daloljanak a madarak, lengedezzenek a fák ágai stb. Valami mégis bennünk maradt, ami néha arra késztet, hogy menjünk el egy parkban, szagoljunk meg egy virágot, feküdjünk el fűben, egyszóval vegyük fel a testi kapcsolatot a természet elemeivel. Minél idősebbek vagyunk, annál erősebb ez a késztetés.
 |
| Erre még az érdektelen tinik is megállnak. |
A település méretével arányosan csökken a természet jelenléte. Egy településen belül már nem is boiszféráról, ökoszféráról beszélünk, hanem technoszféráról. Ezt az ember alakította ki magának. Túlnyomórészt nem természetes anyagokból áll, erősen az emberi hatások befolyásolják. A természet törvényeit és erőit az ember megpróbálja igába törni, ezért a településeken belül egy állandó csata zajlik az ember és a természet között. Sok példát lehetne erre hozni, itt van rögtön a vakond sanyarú helyzete.
Főként magánkertekben azok közül is elsősorban a drága pénzen épített művi csodákban üldözik őket. Sokan keseregnek azon, hogy mért pont náluk, mért nem megy máshova. Ennek több oka van, de a legfőbb az, hogy mi emberek a településünk fejlesztése során napról-napra csökkentjük az életterét. A korábban nagy park helyén épül egy építmény, közlekedő utakkal ellátva, így kialakulnak a szigetes parkok.
 |
| Hát nem aranyos. |
A vakond menekülne máshová, de nem tud a mélyre nyúló útalapoktól, kerítés lábazatoktól, közmű alagutaktól stb., így hát bennragad a kis parkba, és próbál ott boldogulni. Ez a kis park lehet magánkert, vagy közpark stb. A kis területen csökken az étel a számára, mivel szaporodik, ezért egyre több éhes száj (ásó láb) kutat az élelem után. Ennek aztán megvannak a következményei, ami jól látható, és sokakat bosszant. Pedig a természet csak élni akar. A csata mindaddig folytatódik, amíg szegény vakondok el nem pusztulnak. Ritkán lesz a vakond szempontjából pozitív kimenetel a küzdelemnek. Pedig a történet mindenkire nézve boldogsággal zárulhatna.
Vagy itt van a víz, ami mostanság gondot okoz. Minél fejlettebb egy város, annál többet költ a természetes víz kiszorítására. Ha a talajban van, akkor felázunk, ha esik, akkor beázunk, ha megfagy, akkor elesünk, ha túl sok párolog, akkor nehezen lélegzünk, vagy penészesedünk stb. Ezért hát elvezetjük. Régen egyszerűen árkokat húztunk, amik mellé sok-sok fát ültettünk. Nem építkeztünk olyan helyre, ahol időszakosan víz állt. De a település terjeszkedett. Kellett az árkok helye és az időszakos vízállású területek is. Árkokat betemettük, ahol nem ott kisebbre vettük, kibetonoztuk, a fákat kivágtuk, a vizenyős területeket feltöltöttük, dréneztük. Ez működött is, mert a természet nem bővelkedett csapadékban. Na, de mostanság. Ha kell, ha nem, esik. És az eső, ha egyszer elindul az égből, akkor le is esik. A 20 évvel ezelőtti csatát megnyertük, de a mostaniban vesztésre állunk. Hatalmasak a károk, nem csak anyagiak, hanem morálisak, lelkiek is. Valamit ki kell találni a települések védelmében, de attól félek, hogy megint nem a jó megoldást fogjuk megalkotni, hanem a költségest. Megint nem a baj forrására koncentrálunk, hanem csak a bajra.
Ezt a blogot, és a hozzá szervesen kapcsolódó többit is, azért indítottam, hogy olyan szempontból mutassam be a település zöldjét, hogy abban minden érintett az előnyöket lássa.
Remélem sikerülni fog.
